Sorozatomban elsősorban érzéseket igyekeztem képekben kifejezni. Olyan tárgyakat és jeleneteket kerestem, amelyek – ahogy rájuk találok – önmagukban is hordoznak egyfajta jelentést. Egy érzést, amely elgondolkodtat: miért került ide, mi a szerepe, miért hat ránk úgy, ahogy?
A fotók között hétköznapi szituációk, egy ember életének pillanatai, olykor egészen apró mozzanatok is megjelennek. Mindet más-más beállításban, különböző kivágásokban örökítettem meg, mert szerettem volna bizonyítani, hogy az érzelmek és gondolatok mennyire sokrétűek. Bárhol és bármikor felbukkanhatnak, emlékeztethetnek valamire, mindig velünk vannak – és soha nem tűnnek el. Lehetnek nyugodtak vagy feszültséggel teliek, vidámak vagy nyomasztók – ahogy maga az élet is.
A fotók között hétköznapi szituációk, egy ember életének pillanatai, olykor egészen apró mozzanatok is megjelennek. Mindet más-más beállításban, különböző kivágásokban örökítettem meg, mert szerettem volna bizonyítani, hogy az érzelmek és gondolatok mennyire sokrétűek. Bárhol és bármikor felbukkanhatnak, emlékeztethetnek valamire, mindig velünk vannak – és soha nem tűnnek el. Lehetnek nyugodtak vagy feszültséggel teliek, vidámak vagy nyomasztók – ahogy maga az élet is.
Munkám helyszíne számomra különösen fontos: az esszémet, a fotódokumentációmat édesanyám szüleinek szülőföldjén, a Karancs vidékén, Nógrád megyében készítettem.
De kezdjük az elején. Volt egyszer egy lány, Balkó Erzsébet, és egy fiú, Hegedűs Imre. Erzsébet Karancskesziben született, két lánytestvér mellett, egy kis házban, amely egyben a környék szatócsboltjaként is működött. Imre pedig Bocsárlapujtőn látta meg a napvilágot, egy húg társaságában. Egy környékbeli bálban ismerkedtek meg, majd Salgótarjánba költöztek, ahol Imre munkavédelmi ellenőrként, Erzsébet pedig röntgenasszisztensként dolgozott a kórházban.
Évekkel később, amikor Erzsébet szülei elhunytak, a három lánytestvér örökölt egy nagy földet. Erzsébet és nővére, Valéria úgy döntöttek, hogy belevágnak: egymás szomszédságában házat építettek. Így született meg a víkendház Karancskeszin, nagy kerttel és termőfölddel. A hétvégéket a föld művelése töltötte ki, a termés pedig mindig jó helyre került: a család és a rokonok asztalára.
Időközben megszületett két gyermekük, Veronika és Imre. Bár ők maguk inkább a Mátrába vagy a Balatonhoz vágytak volna, végül mégis itt, a Karancs alatt teltek a családi hétvégék. Veronikának három gyermeke született: Marcell, Márk és Hanna. Ahogy cseperedtek, Márkra hárult a feladat, hogy kísérje nagyszüleit a kertbe. Örömét lelte amikor átsétáltak Bözsi hugához Valihoz beszélgetni, megnézni a kutyáit, amikor szalonnás kenyeret vagy ostyát sütöttek, a friss-saját gyümölcsök, zöldségek ízét, a fára mászást, a levágott füvek fák gyújtogatását, na azt kifejezetten, és a munka gyümölcsét azt a kis zsebpénzt amit mindig kapott.
Aztán fordult a kocka: idővel már nem a nagyszülők vitték ki az unokát, hanem Márk vitte ki őket. És így teltek az évek, míg végül Erzsébet és Imre eltávoztak közülünk.
Márk sokszor eltűnődött: vajon miért is szerették nagyszülei annyira ezt a vidéket? A válasz egyszerű – és megkérdőjelezhetetlen. Ide mindig megnyugodni jöttek. Menekülni a nagyváros zajától, feszültségétől. Itt az emberek nem rohannak. Örülnek a napsütésnek, az esőnek, a szélnek, a fagynak. Köszönnek egymásnak az utcán, mert mindenki ismeri mindenki vejének a húgának az unokaöccsének az anyósát. Itt a föld csak egy ürügy volt: Itt vannak az ismerőseik, a rokonaik, testvéreik, gyerekkori barátaik, akikkel amúgy lehet nem is tartanák a kapcsolatot, de ha találkoznak a boltból kijövet a járda szélén, akkor ott helyben képesek századszor is megbeszélni az elmúlt 40 év történéseit.
Ezt az életérzést szerettem volna képeimben megragadni.
És most hadd idézzem fel egyik legkedvesebb mondatát a nagyapámnak. Valahányszor megpillantotta a Karancs hegyét, mindig így szólt:
„Fiam, láttál te már valaha ennél szebbet?”
