Amikor a Facebookon láttok egy jól elkapott fotót – mondjuk Presser Gáborról, vagy a színház legújabb bemutatójáról –, talán csak a felszínt látjátok: egy szépen megkomponált képet.
Egy pillanatot, ami szép, hangulatos, talán meg is érint benneteket.
De hogy ez a kép megszülethessen, ahhoz rengeteg ember munkája kell. Sokan dolgoznak napokon, heteken át azért, hogy minden a helyén legyen, mire a fényképezőgép exponál.
Ott vannak a takarítók, a gazdasági kollégák, a rendezvényszervezők, a jegyeladók, az igazgatók, a színészek, a marketingesek, az építők, az asszisztensek, a ruhatárosok, a kellékesek, a hang- és fénytechnikusok, a felügyelők, a színpadmester, a biztonságiak… és még sokan mások, akiket a nézők gyakran nem is látnak. De nélkülük nincs rendezvény, nincs élmény, és nincs mit lefotózni sem.
Ezek az emberek többnyire salgótarjániak. Itt élnek, itt alkotnak, pedig szaktudásuk alapján, dolgozhatnának bárhol máshol is. Mégis itt maradnak, mert szeretik ezt a várost, szeretik az itt élő embereket, és tudják, hogy amit csinálnak, az számít. Színt visz a napokba, örömet ad, élményeket teremt.
Aztán eljön az este. Minden a helyén, indul a fény, a függöny, a taps. És én? Én jókor lenyomom a gombot. De a kép, ami születik, nem csak egy emberről vagy egy jelenetről szól. Hanem mindannyiunkról. Mert ebben a pillanatban benne vagyunk mi is – mindazok, akik elhoztuk nektek ezt az élményt.
Nevek, arcok, helyek címen nyílt kiállításom a "Józsi" előtér galériájában az elmúlt év eseményein készült képekből, mely augusztus végéig megtekinthető.
Ez a tárlat emlékeztet: "Annyi minden történt, annyi minden változott, de ha lehetne, még visszahoznék pár napot."
